Több, mint egy hét telt el azóta, hogy tábort bontottunk Várhosszúréten, a Nagy Zöld, időnként Füstölgő Hegy tövében; s ez épp elég idő és ok arra, hogy mérleget vonjunk.

Emlékszem, július 6-án olyan jóslatokkal vágtunk neki a Csallóközből Gömörbe vezető útnak, hogy az I Bakancsos Tábor programja teljesíthetetlen. Hogy túl sok benne a változó, a táv, a szintkülönbség, s talán a felét sem tudjuk majd bejárni, teljesíteni. Bevallom, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: engedni kéne a gyeplőn. Kalandor énem viszont azt mondta: nincs teljesíthetetlen táv, leküzdhetetlen szint, minden csak és kizárólag a tudatban dől el. Mások arra figyelmeztettek: a mai gyerekek már nem olyanok, mint anno mi voltunk. Még szép, hogy nem…! Milyen unalmas is lenne a világ, ha nemzedékről nemzedékre ugyanaz ismétlődne! S arról se feledkezzünk meg, hogy a tévét, az internetet, az egész „virtuális valóságot” mi szabadítottuk a nyakukba, tisztán üzleti megfontolásból.

De félre a filozófiai fejtegetéssel: lássuk, mi minden fért bele a Gömör-tornai Karsztban töltött egy hetünkbe!

Július 6-án – miután a szülők búcsút vettek csemetéiktől a galántai pályaudvaron –, gyorsvonatra szálltunk, s öt órás zötykölődést követően szerencsésen „landoltunk” Rozsnyón. Itt további gömöri kalandor-palánták csatlakoztak a csapathoz, majd nekivágtunk a Rozsnyó-Várhosszúrét közötti útnak. A 6 km-es távot viszonylag könnyen teljesítettük, így a csapat tagjaiban maradt annyi energia, hogy a Jozefína Panzióban történt elszállásolást és a vacsorát követően még Tűznézést tartson. A nulladik nap ezzel véget is ért.

Másnap, július 7-én, a tábor első napján a reggelit követően azonnal nekivágtunk a Szilicei-fennsíkot északról határoló meredély megmászásának. Jó harminc fokos hőségben bizony komoly kihívást jelentett az ide-oda kanyargó ösvény bejárása, mígnem a fennsíkra érve becserkésztük a Jánykő elnevezésű, a Rozsnyói-medence fölé magasló sziklaképződményt. Egy másik, Jólészen keresztül vezető turistaúton tértünk vissza Várhosszúrétre, enyhén megpörkölődve a tűző napon. De estére mintegy 12 km volt a bakancsunkban. Később Zsombi barátunknak köszönhetően a hagyományos visszacsapó íj használatával ismerkedtünk, majd a tábortűznél ülve Tüdő segédletével megtanultuk a tábor himnuszát.

Második nap. A reggeli után indulás a Buzgó-barlanghoz, onnét pedig a hegy tövében tovább, mígnem valahol Hárskút határában elfogyott a bakancsunk alól az út. Rövid térképtájolás, tájékozódás, majd – amúgy szarvas-stílusban – uccu’ neki a hegyoldalnak! Pár száz méterrel feljebb megtaláltuk az erdészeti utat, amelyen bandukolva hamarosan elértük a Szoroskő-hágót, onnét pedig még feljebb kapaszkodtunk, a Felső-hegy gerincén található tisztásra. Magasles-mászás, fűben „fintyergés”, no meg a Szoroskőn üzemelő Kalyiba-étteremben elfogyasztott üdítő volt állhatatosságunk jutalma. Este lazítás – ami alatt általában mezítlábas focit vagy íjászatot kell értenünk –, majd előadás volt a program. Ez alkalommal a „tawahkás sztori”, azaz a Vándorláss Tawahka 2012 Expedíció élményanyaga került terítékre.

És ránk virradt a harmadik nap – némi esőzéssel, ami egy csöppet sem akadályozta a csoportot abban, hogy képzett barlangász vezetésével, tetőtől talpig beöltözve, felkantározva több, mint egyórás barlangtúrát tegyen a fennsík tövében nyíló Buzgó-barlangban. Feledhetetlen élmény volt a csaknem teljességgel érintetlen barlangban bóklászni, s megcsodálni Európa legnagyobb cseppkőképződményét. Ebéd után buszra szálltunk, s a rozsnyói Bányászati Múzeumban próbáltunk magunkba szívni valamit a térség rendkívül sokrétű múltjából, hagyományaiból (… mit ér a kigyúrt test művelt szellem nélkül alapon). Aztán megmásztuk a város főterén magasló Őrtornyot, városnézés címén is áztunk egy keveset, majd autóbusszal visszaügettünk szeretett Várhosszúrétünkre, Parditka József panzió-tulajdonos szárnyai alá. Este nagyüzemi szallonna-csirizálás zajlott, amely során bevetettük a gömöri csodafegyvert, a szalonnazsibbasztót is. S ismételten bizonyítást nyert, hogy a sült szalonna válasz az élet kihívásaira:-)

Csütörtökön, a tábor negyedik napján gyalogtúrát tettünk a krasznahorkai várhegyre, s rácsodálkoztunk arra a tehetetlenségre, amellyel az állam történeti műemlékeinket, idegenforgalmi látványosságainkat kezeli (… bocs, de itt megmozdult bennem a több mint egy éve békésen szundikáló publicista). Szóval ennél nagyobb pusztulattal csak a Domica-cseppkőbarlanggal szembeni „mesevilágban” találkozhat a Gömörbe látogató ember. Késő délután már mindenki nagy erőkkel fonta a kosarat a Jozefína Panzió udvarán, külön köszönet érte Gyöngyikének és a Gömöri Ifjúsági Társulásnak, amely mindvégig hű partnerünk volt, akár íjászatról, kézművességről vagy csocsóbajnokságról, akár tábortűz mellett előre megfontolt szándékkel elkövetett uvításról volt szó. E napon zajlott az íjászverseny is, majd Vörös Gábor tartott vetítéssel tarkított előadást a kaukázusi kalandról. A napot természetesen helyenként dagonyázássá fajult mezítlábas focitornával zártuk. Merthogy egész nap esett…

Péntek. Nincs megállás! Mivel előző éjjel „ufójórást” – értsd: fejlámpás éjjeli túrát – tettünk a Szilicei-fennsík peremén (… természetesen ott, ahol a legmeredekebb), a reggel kicsit nehezebben indult a szokásosnál. De délelőtt már ismét fent voltunk a Hegyen, ahol is a magyar honvédsíroknál róttuk le kegyeletünket. Csak dióhéjban: később kézműves-foglalkozás, csocsó-bajnokság, meg az elmaradhatatlan focimeccs volt a program, este pedig diszkó. Rájöttünk: AC/DC-re éppúgy tudunk „csörögni”, mint Tankcsapdára, ami – lássuk be – nem kis fegyvertény.

És eljött a szombat, a Kihívás Napja, amikor is a csapat busszal cserkészte be a Barkáról keleti irányba nyíló Baksa-völgyet, hogy onnan a Szádelői-völgybe ereszkedve észak felé vegye az irányt. Szakadó esőben kerültünk egy nagyot a Szádelői-fennsík körül, megcsodálva az Áji-vízesést, majd ismét fel a fennsíkra, a másik oldalán le, s még maradt annyi időnk és energiánk, hogy részt vegyünk a szádelői turistaház térségében első ízben megrendezett hegymászó-, turista- és barlangász-napon. Itt a táborlakók belekóstolhattak a kötélen lógás, egész pontosan a vízszintes traverz varázsába, majd békésen végigcsordogáltunk a Felvidék Grand Canyon-jának tartott Szádelői-völgyön, amelynek bejáratától – tehát a völgyszádától – busz vitt vissza bennünket második otthonunkba, a Jozefína Panzióba. Csak a margóra, de nem mellékesen: több, mint hét óra, kb. 22-24 km, szakadó esőben. Le a kalappal a gyerkőcök előtt…!

A 7. nap, vasárnap délelőttje a szedelőzködés és a takarítás jegyében telt; ez utóbbi azt szolgálta, hogy némileg „visszacivilizálódjunk” arra a szintre, amelyről egy héttel korábban elrugaszkodtunk – bár ez nem túl fényesen sikerült. Ebéd után értékelést tartottunk, 13 óra tájt elhagytuk Várhosszúrétet, majd elköszönve a csapat gömöri tagjaitól, 14.20-kor vonatra szálltunk. Hosszú és vidám, öt órányi zötykölődés után Galántán az I. Bakancsos Tábor hivatalosan is véget ért.

Itt a vége, fuss el véle…!

Táborvezetőként annyit fűznék hozzá: kellemesen csalódtam a nyomdokainkban poroszkáló generáció tagjaiban, akikről egy-egy jelentőségteljes legyintés kíséretében annyiszor lemondtunk már. Mert „a mai gyerekek már nem olyanok, mint mi voltunk”, meg „nekik csak a számítógép meg a fécbúk, csak az a valami”, és hasonlók. Igazolhatom: valóban nem olyanok, mint mi voltunk, szerencsére. A Világ pedig, amelyikben meg kell találniuk a helyüket, s amelyikben emberként kell élniük, olyan, amilyenné tettük számukra – se jobb, se rosszabb. A jó hír, hogy minden iránt nyitottak, fogékonyak, s él bennük az igény, hogy megtaláljak az utat önmagukhoz, egymáshoz, a Természethez. A felelősség, hogy ez így történjen, a miénk.

Hát ezt (is) szolgálta az I. Bakancsos Tábor.

Már tervezzük a folytatást.

Lőrincz Adrián, táborvezető